dohányzás leszokást támogató ambulancia

Hogyan tudok jelentkezni a programra?

Kedves dohányzásról leszokni vágyó Érdeklődő!

Ha úgy gondolja, hogy itt az ideje, hogy leszokjon a dohányzásról, akkor kattintson a jeletkezni szeretnék linkre.
A jelentkezési lap kitöltésekor megadja az elérhetőségét, és mi  értesíteni fogjuk a program indulásakor.

Szerettel ajánljuk Önöknek programunk tapasztalatairól, a leszokási folyamatról írt visszajelzéseket!

    Már fél év eltelt? Fel sem tűnt.

    Köszönöm, hogy nem dohányzom!

     Eltelt egy év és nem gyújtottam rá!

      Leszokás a dohányzásról

78 éves vagyok. Egész életemben dohányoztam, kb 25 éves koromtól. Igaz hogy kétszer leszoktam 8 és 3 évre, de sajnos az első cigi elszívása után sikerült visszaszoknom. Most a tüdőgondozóba kaptam beutalót, mert járás közben  néha meg-meg kell állnom, és egy CT vizsgálat eltérést mutatott ki a tüdőmben. Ahogy beérkeztem, a bejelentkezéskor észrevettem egy hirdetést, segítséget kaphatok a leszokáshoz. Mivel egész életemben le szerettem volna tenni végleg a cigarettát, ez nagyon befészkelte magát az agyamba. Igen ám, csak az csoportos formában indul szeptemberben, és most még csak április van. Ez már nekem túl távoli időpont, ha én akarok valamit. Otthon többször gondoltam rá, és egyre inkább éreztem, hogy én most akarok leszokni, nem öt hónap múlva. Mikor legközelebb mentem a főorvos asszonyhoz, már elhatároztam, hogy megkérdem, miből áll a segítség és azt is megmondom, hogy én mielőbb egyedül akarom elkezdeni. Ez nagyon erős elhatározás volt.

Először ezt nem is annyira akarták nekem elhinni, de azért minden segítséget megkaptam. Éreztem, hogy ez most nagyon komoly, tudtam, hogy nem lesz könnyű a leszokás.  Volt néhány dolog, amit tudtam, hogy segítségemre lesz. Pl. senki nem dohányzik a környezetemben, viszonylag nyugodt életet élek. Senki nem idegesít, a szobám szép tiszta lett, mert ki lett festve, újra jó  a levegő, ennek örülök, a cigi árát folyamatosan emelik, a havi 40 ezer forintot másra fogom elkölteni. Így azután belevágtam.

Pontosan betartottam az időpontokat: most még rágyújthatok (nem esett olyan jól, mert tudtam, hogy abba akarom hagyni).

Május 20. után nem gyújthatok rá, már csak a gyógyszer és az akaratom segít. Így visszagondolva nem volt túl nehéz, mert amikor eszembe jutott a cigi, elkezdtem valamit csinálni, főzni, ügyet intézni, régi dolgokat átnézni, selejtezni, stb. Így mindig átsegített az elfoglaltság a cigi utáni vágyon.

A gyógyszernek nálam nem volt semmi kellemetlen mellékhatása. Időközben megtudtam. hogy  a fiam is ezzel a gyógyszerrel szokott le, ez is hatalmas lökést adott, mert ő sokkal erősebb dohányos volt és már három éve nem dohányzik. Ez óriási.

És teltek a hetek gyorsan, egymás után. Egyre könnyebb volt, már a kávé után sem kívántam. Még az a szokás, ami a rágyújtással jár, egyre ritkábban jött, itt az akaraterőre volt szükség, hogy elűzzem. Ennyit a cél érdekében ki kell bírni. Persze mindvégig nagyon akarni kell. Három hetenként személyes találkozón beszéltük meg  Katikával a felmerülő problémákat és a helyes megoldást közösen meg is tudtuk találni.

A leszokás három és fél hónapja tart, könnyen vagyok már, csak az akaraterőmre van még egy kissé szükségem.

Mivel már többször abbahagytam a dohányzást, tudom, hogy egy darabig még kívánja az ember a vele járó mozdulatokat, magát a tevékenységet, de ha rágyújtanék nem esne jól.

Azt tanácsolom mindenkinek, hogyha igazán nagyon szeretne leszokni, akkor bízzon magában és kérje a gyógyszeres segítséget, és sikerülni fog.

B.I. (2019.09.)

   Régóta tervben volt...

Régóta tervben volt, hogy leszokom a dohányzásról, csak a „hogyan?” volt kérdés. Ezért örültem, amikor megláttam a Facebook hirdetést a XIV. ker. Tüdőgondozó leszoktató programjáról. 2018. februárjában jelentkeztem.

Az első tájékoztatás után nem volt kérdés, hogy részt szeretnék venni a programban. A második találkozás után azonban komolyan szembe kellett néznem a hamarosan bekövetkező ténnyel, hogy nem fogok majd dohányozni. Erre a gondolatra elkapott egy pánikszerű érzés, amely napokig tartott. Mintha máris leszoknék, elkezdtem nassolni és ideges lenni a leszokás puszta gondolatára.

Ezen a rossz érzésen enyhített a következő csoportos találkozás, ahol beszélgettünk az akadályokról és a formálódó döntésről.  Jó csapat jött össze, sok humorral és optimizmussal. Elhatározásom lassacskán meggyőződéssé vált.  Elkezdtem szedni gyógyszert a megvonási tünetekre, és a Húsvét utáni keddtől kezdve (április 3.) már nem gyújtottam rá többet.

Féltem az első napoktól, ám nagy meglepődésemre az első három napban egy nagyon kiegyensúlyozott, kellemes közérzet és boldogság érzés (eufória) lett rajtam úrrá. Örömöt és megnyugvást éreztem, hogy nem dohányzom többé.  Nagyon jó volt megosztani ezt az érzést a többiekkel a csoportban.

Aztán teltek múltak a napok, hetek és már többször előjött a rágyújtás gondolata. Szerencsére csak gondolat maradt. A csoporttal átbeszéltük, hogy mit tennénk, ha kísértésbe esnénk. Részletesen elemeztük, milyen esetekben gyújtottunk rá régebben és hogy mit lehet tenni a rágyújtás helyett. A rossz gondolkodási beidegződéseinket is leltárba vettük, és hogy milyen más gondolatokkal tudjuk kiváltani az előző, helytelen gondolatokat. Néha kínkeservesen született meg a megoldás, de megszületett. :-)

Mindezek ellenére voltak szokatlan pillanatok, váratlan helyezek és rutin mozdulatok, amelyek mind a dohányzást juttatták eszembe. De már volt lélektani muníció: Hopp, erről már volt szó a csoportban! És már tudtam, hogy nem baj, ha eszembe jut, csak ne kövesse cselekedet!

A megvonási tünetekre szedett gyógyszer szedésével kapcsolatban nekem csak pozitív tapasztalataim vannak: nagyon könnyű volt a leszokás vele, és ráadásul nálam színes és folytatásos álmokat okozott, amelyeket nagyon élveztem.  Gond is volt, amikor abbahagytam, mert rászoktam a nassolásra, emiatt később újra szedtem gyógyszert a megvonási tüneteimre egy darabig. De most már fogyókúrázom, többet mozgok és leadtam jó pár kilót.

A csoport foglalkozások nagyon fontosak voltak számomra a leszokás során. Nemcsak azért, mert a doktornő és a csoportvezetők (dr. Tót Éva, Nagy Katalin és Páter Mária) nagy odaadással és szakértelemmel vezették a foglalkozásokat, és folyamatos megerősítést és támogatást kaptam, hanem azért is, mert a tapasztalatainkat is megoszthattuk – jó társaságban, sok nevetéssel.

V. Anikó (2019.05.)

   Leszokásom története

25 évig dohányoztam és többször próbáltam abbahagyni, de soha nem sikerült. Pár hét vagy hónap után megint rágyújtottam. Mindig csak egy slukkal, egy kölcsönkért cigivel kezdődött, mert mindig megkívántam, ha láttam, hogy mellettem rágyújtanak.

Tavaly úgy éreztem, hogy már teljesen a cigaretta irányít, már akkor is rágyújtottam, ha nem kívántam, de egy-két cigi mindig jó ok volt szünetet tartani, levezetni a feszültséget vagy éppen örülni valaminek. Tavaly elhatároztam, hogy elég volt, leteszem a cigit, de tudtam, hogy egyedül nem fog sikerülni. Kimondottan valamilyen programot vagy csoportot kerestem, meg sem próbáltam letenni a cigit támogatás nélkül.

A Péterfy Kórház tüdőgondozóján ajánlotta a Leszokást Támogató Ambulanciát egy nővér és még aznap jelentkeztem. Nagyon vártam a csoport indulását, közben tudatosan készültem arra, hogy nemsokára már nem fogok dohányozni. Rokonoknak, barátoknak meséltem a tervemről, megosztottam velük a dátumokat és a nagy elhatározásomat, ezzel is erősítve magam, mert sokkal jobban szégyelltem volna magam előttük is, ha nem sikerül.

Sikerült, már négy hónapja nem dohányzom, egyre ritkábban jut eszembe, még egy bulin se kívánom meg. Rájöttem, hogy a stresszt is, örömöt is tudom élvezni cigi nélkül, nem kell a vigasz vagy jutalom cigaretta. Sokkal jobban alszom, úgy érzem, hogy több időm van, elkezdtem rendszeresen sportolni, a bőröm kisimultabb lett és szabadabbnak érzem magam.

Mindezt a csoport támogatásának és az ambulanciát szívvel-lélekkel vezetőknek, Dr. Tót Évának, Katalinnak és Marikának köszönhetem. Hatásukra el tudtam hinni, hogy megszabadulhatok a cigitől, hogy végig tudom majd csinálni a programot és nem fogok rágyújtani. A szaktudásukkal, lelkesedésükkel és támogatásukkal az én életem megváltozott és ezért rendkívül hálás vagyok. Azóta minden dohányos ismerősömnek ajánlom az ambulanciát.

Köszönettel! M.I. (2019.03.)

 

 

    Együtt könnyebb!

Hála az Önök segítségének már 2017 november 10-én múlt 1 éve, hogy nem dohányzom, és nem is hiányzik.
Sokszor azon csodálkozom, hogy hogy bírtam ilyen sokáig a büdös cigi szagot, és a vele járó örökös piszkálódást, az állandó stresszt, hogy mikor gyújthatok rá ismét.
Most sokkal könnyebb, szebb és tisztább lett az életem. Nem győzők eléggé hálás lenni az odaadó segítségükért.

Csak remélni tudom, hogy azóta is egyre többen jelentkeznek Önöknél, hogy leszokjanak. Ha tudnák, hogy menyire jó "mentes" lenni minden bizonnyal rohannának, hogy ők is leszokjanak.
Maximálisan megérte az a pár havi kemény munka, hogy független szabad ember legyek.

Részemről csak hálát érzek mindenki iránt, szeretettel gondolok csoporttársaimra, mert ők is a segítségemre voltak a nehéz időszak alatt.

Remélem Önök is jól vannak, és nagyon sok embernek segítenek az általam oly nagyra értékelt módszerükkel a leszokásban.
M. Erzsi (2018. 02.)

 

     Leszokásom története

Iskolásként kezdtem el dohányozni és több mint 40 évig szívtam nagy élvezettel. Ezalatt meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam. Viszont, amikor eljutottam odáig, hogy jó lenne nem rágyújtani többé, rádöbbentem, hogy nem tudom hogyan szabaduljak meg ettől a szenvedélytől. Ezért fordultam a Leszokást segítő Ambulancia szakembereihez. Ma már egyértelmű számomra hogy e nélkül a segítség nélkül nem ment volna a szakítás a cigarettával. Három nagyon fontos dologban segített az Ambulancia által kínált csoportos leszokási program.

Az első egyszerűen csak az volt, hogy jó néhány dolgot nem tudtam. Nem tudtam, hogy szembe kell néznem azzal, hogy mindvégig fog hiányozni a dohányzás, leszokni róla nem lehet, csak abbahagyni úgy, hogy újra és újra NEM gyújtok rá. Nem tudtam, hogy a gyógyszeres leszokás segítés – melyben a csoportos program jóvoltából nekem is részem volt – nem válthatja ki a szándékot, nem tud abban segíteni, hogy ne vágyjak rágyújtani, legfeljebb csak enyhíti a hiány érzetét. De a döntést újra és újra nekem kell meghozni. Egy szóval nagyon sokat segített, hogy a csoportot vezető szakemberek erre a két dologra és sok minden másra is előre felkészítettek és így nem estem abba csapdába, hogy újra megpróbáljam a cigarettát.

A második nagy segítség, a csoportos foglalkozások tartalma volt, ahol együtt felfedeztük és feldolgoztuk azokat a nehézségeket, amelyek utunkba álltak a leszokás során. Ez azt hozta magával, hogy mindenki elmondta, hogy ő hogyan éli meg a saját kihívásait és mit csinál annak érdekében, hogy ne gyújtson rá ezek ellenére. Ez számtalan hasznos tippet adott ahhoz, hogy én is megtaláljam a magam megoldásait.

A harmadik – és talán legfontosabb – segítség pedig az az érzelmi támogatás volt, amelyet abból nyertünk, hogy láttuk a többieket ugyanazért küzdeni, ugyanolyan nehézségeken úrrá lenni, mint amilyenekkel saját magunk is birkóztunk.

Ma lassan fél éve annak hogy utoljára rágyújtottam. Ez boldoggá tesz, személyes sikeremként élem meg. Ebben a sikeremben nagyon komoly szerepe van egyrészt a programot vezető szakemberek elképesztő empátiájának és hozzáértésének ÉS annak a fantasztikus csoportnak, amelybe magam is beletartoztam. Olyan emberek között lehettem, akik személyes példájukkal engem is bátorítottak arra, hogy eredményesen nézzek szembe a cigaretta hiányával és akiknek volt kedve, türelme és a odaforduló személyisége beszélni arról hogy ők hogyan élik mindezt át és meghallgatni a másik történeteit.
S.Tamás (2017.10.)

     Üdvözlök Mindenkit! Leszokottat és Leszokót!

      Egy hosszú út kezdete...

50 évvel ezelőtt kezdtem dohányozni, s 49 éve próbálok leszokni. Soha nem szívtam napi egy doboznál többet, de erőset, s azt nagy örömmel. Egyszerűen szükségem volt rá, ha bánatom, problémám, vagy csak örömöm volt. Ennek ellenére volt néhány sikertelen kísérletem, s nagyokat csodálkoztam, hogy nem tudok leszokni. S aztán az évek során egyre jobban tudatosult bennem, hogy ez egy egyoldalú szerelem, a cigaretta nem szeret engem. Köhögtem tőle, már fulladtam is egy kicsit, s gyakran fájt a torkom is. Tudtam, hogy eljött az az idő, amikor abba kell hagynom, s ezt segítség nélkül nem tudom. II. kerületi lakosként simán elhajtottak az illetékes tüdőgondozóból, s még a Tüdő Szanatóriumban sem foglalkoztak velem.

A világhálón találtam meg a Doktornő nevét, s kértem időpontot, s rögtön kaptam is. Boldogan mentem a rendelésre, s már azt számoltam, hogy ha ma este beveszem az első gyógyszert, akkor melyik nap fogom abbahagyni a dohányzást. Villámcsapásként ért, hogy először vizsgálat, majd jelentkezési lap kitöltése a Leszokás Ambulanciára, majd kb. egy hónap múlva értesítés, hogy mikor kezdődik a 9 alkalmas foglalkozás, s valamikor a 3. foglalkozás után kapom meg a receptet. Ez teljesen letaglózott, s gondoltam, majd én megmutatom, egyedül is le tudok szokni. Ez így ment minden nap sikertelenül, míg meg nem érkezett a levél, hogy a program március 23-án indul.

Elmentem. Szégyelltem, hogy nekem ilyen csoportban kell ülnöm, s meg sem néztem a résztvevőket, mert előre utáltam őket. Aztán elkezdett a Doktornő beszélni, s szinte sajnáltam, hogy 18h-kor vége lett a foglalkozásnak. Elkezdtem megvilágosodni, s már majdnem rájöttem, miért is kell ez a foglalkozás, s hogy fogunk eljutni mentálisan már felkészülten, a gyógyszerig. De még mindig nem örültem a csoportfoglalkozásnak, habár most már körbenéztem, s megállapítottam, nem is rossz a felhozatal. Ugyanolyan emberek, mint én, s ugyanazt szeretnék, mint én. A harmadik alkalommal már beszélgettem is foglalkozás előtt a csoporttársakkal, s fejben lassan elérkeztem oda, hogy ez most sikerülni fog, most készen állok arra, hogy az egészséget tartsam a jövőben szem előtt.

A gyógyszer szedése nem okozott problémát, mert betartottam, amire felhívták előtte a figyelmemet, s a tízedik napon elhagyott cigaretta nem keserítette meg az életemet. Sokat tanultam a foglalkozásokon a többiek tapasztalataiból, s örültem, hogy nem kínlódok mellékhatással, nem eszem többet, de több folyadékot fogyasztok, s nem hagyok ki egyetlen fitness termi edzést sem.

A foglalkozásokon megtanultam, hogy ha mentálisan nem készülök fel, akkor, csak a gyógyszer szedése nem lesz elegendő a végleges leszokáshoz. Megtanultam, hogyan kezeljem a cigaretta hiányát, hogyan örüljek a sikernek, de tudtam, hogy még hosszú út áll előttem. Megtanultam, hogy többet egyetlen szállal sem kísérthetem a sorsot, ha tényleg egészségesen akarok még egy kicsit élni. Ma már nem köhögök.
S ezért nagy-nagy hála a Doktornőnek, Katinak és Marikának, akik mindent megtettek azért, hogy ez így legyen.

B. Ágnes (2017.08.)

       Köszönöm!                 

Mély hálával, nagy örömmel és sok szeretettel írom ezt a pár sort, melyben szeretném Önöknek megköszönni, amit értem tettek.

20 év dohányzás és több sikertelen leszokási kísérlet után, egy többszörösen terhelt élethelyzetben döntöttem el, hogy leteszem a cigit. Azt gondoltam akarat kérdése az egész, minden fejben dől el, de azt Önök tanították meg, hogy hatalmas szív… gondos szakértő kezek… iránymutatás… társak kellenek hozzá az úton – és ezeket mind Önöktől kaptam!

Nekem csak ki kellett tartani.

A csoportra sokszor gondolok a mai napig, meghatározó élmény számomra, és bátran mondhatom, hogy mélyről indultunk. Talán nem vagyok túl kritikus magunkkal, de a 0. alkalommal förtelmes „büdik” voltunkJ. Mi, vérbagósok is érzékeltünk ugyan valami enyhe kis koncentrációt összezsúfolva abban a pici szobában, és nem is értem így utólag, már működő orral, hogy nem kapkodtak Önök levegő után. Hétről-hétre változtunk, mert az a munka, amit kértek tőlünk érthető, belátható, szívünknek kedves volt. Lehetőségem volt kérdezni, őszinte és hiteles válaszokat kapni, egymást támogatni és másoktól tanulni. Az egyik legnagyobb csoportbeli motivációm a Család volt (Apuka, Anyuka, Lányuk és a Vejük, akik együtt jöttek leszokni), de mondhatnám a 40 éve dohányzó Portás Urat. Új élmény volt számomra, hogy a különböző emberek (kétkezi munkástól az értelmiségiig) mennyire őszintén, hittel és akarattal egymást segítve dolgoznak a közös célért. Még a nehéz témák sem maradtak tabuk, és én nem éreztem kínosnak. Mi dönthettünk és Önök a háttérből finoman terelgettek bennünket. Sírtunk és nevettünk is. Akkor úgy éreztem nagyon dolgozom, mindig szörnyen elfáradtam a csoport végére, de most már tudom, hogy Önök végezték a háttérből a munka zömét, hogy egyben és fókuszban tartsanak bennünket.  Az átlagéletkorunk, ha jól emlékszem 50 év felett volt és leszoktunk. 

A foglalkozások alkalmával más élethelyzeteimre is rálátást, megoldást kaphattam. Nemcsak a testem gyógyult, a lelkem is. Talán nagy szavaknak vélik majd, de azt érzem és gondolom: egy új életet kaptam. Azt a lehetőséget, hogy már ezzel a bölcsességgel, gazdagodott lélekkel és a gyógyult testemmel folytathatom tovább a legjobb tudásom szerint.

Nem tudom, hogyan képesek erre, de ez a küzdés, amit másokért most is rendíthetetlenül tesznek, értem tettek, szavakkal nehezen leírható, nekem ez ma, ebben a kis világunkban „A Csoda”, és Önök lehetővé tették, hogy a mi életünk csodája legyen.

 

Hálával és szeretettel: F. Zsuzsa (2017.06.)

 

     Kedves Nemdohányzó csapat, és Segítőink!